Ismét kihagytam sok, sok, sok, sok, sok, sok napot az előző bejegyzés óta. Egyszerűen nincs időm, nincs energiám írni, pedig még azt sem mondhatom, hogy unalmas lenne az életem manapság. Rohanás van, és örülök annak, ha egy átlagos hétköznapon akad egy szabad órám, amit gépezéssel tölthetek - és többnyire ez az ebédszünetem. Van, amikor még olyankor sincs időm.

Az élet a Dunaújvárosi Főiskolán? Sok dolgot lehet rá mondani, de azt, hogy unalmas... Egy idő után lehet az lesz, de most még közel sem. Főleg úgy, hogy a legtöbb dologból kiveszem a részem - van, amikor nem is úgy, ahogy a többiek (sportnap *khm..*).

Az előző bejegyzés óta rengeteg dolog történt. Többek között az egyik fő szempont az, hogy e hónap első vasárnapján beköltöztem a koliba, így már teljesen ki tudom venni a részem az éjszakai életből, ami azért ennyire nem tűnt tömörnek, amíg csak bejártam. De tényleg. Ha este fél7-ig van órám, akkor is max. 1 órám van arra, hogy egyek, megfürödjek, és elkészüljek, mert fél8 körül már indul is az egész, és bALEKjelöltként szinte kötelező résztvenni a dolgokban. Nem is szinte, hiszen a legtöbb dolog ezzel függ össze.

Az előbb ugye írtam, hogy talán nem mindenből úgy veszem ki a részem, ahogy a többiek... és megemlítettem a sportnapot. Na, amíg a többiek 1 körül odaértek, sportoltak, ettek, és 5 körül hazamentek, és már délben ott voltam egy felsőbbéves kérésére, és ketten összeraktuk a sátrat és a hangcuccot, majd este 6 után szétszedtük. Vagyis a sátrat csak én. Mindegy, nem bánom, szívesen segítettem, meg menet közben én is elmentem ping-pongozni meg miegymás, sőt, ettem is annak ellenére, hogy nem is voltam benne az adott főzőcsapatban. És jól éreztem magam, na meg szereztem némi jó pontot. :)

A lényeg az, hogy nincs ideje unatkozni az embernek, még akkor sem, ha már szeretne. Néha még hétvégére is be vannak szervezve - valamikor kötelező - programok. Ilyenkor azért alapból örülök annak, hogy a hétvége 3 napos, szóval pénteken már nincs sulim, mert hihetetlen milyen jól tud esni egy olyan este, amikor nyugodt az ember, és akkor fekszik le, amikor jól esik. És persze nem kell inni... mert minden este erről szól. Nem bánom, mert tény, hogy egy kis ivászat összehozza az embereket, de na. Kell egy kis pihenő.

Az alcímre kitérve meg csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy a fentebb látható kép igaz. Teljesen. Ha aludni akarsz, akkor vagy életed nincs, vagy megbuksz. Ha jó jegyeket akarsz, nincs életed vagy nem alszol. És persze ha életet akarsz, vagy megbuksz, vagy nem alszol. A hármat szinte lehetetlen összekapcsolni, szinte felüdülés, ha az életet vagy a tanulást kihagyhatod az alvás javára egy napra. :D Na majd beleszokok és beosztom az időmet. :D

Jövőhéten csütörtöktől szombatig egy kis kirándulás lesz Balatonakalira, amihez annyit tudok hozzáfűzni, hogy nem sok emléket várok az előző évi túrák legendái után. 

A hétvégéim egyre sűrűbbek.

Tudom, már rég írtam. Nincs miről. Illetve talán lenne, de az nem ér meg egy bejegyzést. Vagy a rövid bejegyzések is érnek valamit? Mindegy.

Az utóbbi egy hónapban nem sok dolog történt, bár azért a semminél több volt. Már nem is nagyon emlékszem arra, hogy az előző bejegyzés után mik történtek, de megpróbálok pár dolgot feleleveníteni.

Múlt hónap végén volt anyum szülinapja. Furcsa volt úgy ünnepelni, hogy egyik tesóm sem volt itthon. Bátyámat már megszoktam, de nővérem nélkül még mindig fura az élet, főleg így a nyár. Unalmas. Unalmasabb, mint amúgy, pedig eddig sem pörgött az életem. De nincs kivel elmászkálni, nincs kivel beszélgetni. Egyedül vagyok. Amúgy a szülinapból szinte csak a tortára emlékszem: dobos torta volt. Ez anyu kedvence. Nem volt nagy kaja, soha nincs, de ennyire kevesen már rég voltunk. Négyen ültünk az asztalnál. Általában öten, vagy hatan vagyunk, de most négyen voltunk. Fura.

Már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy utoljára írtam… Szinte már el is felejtettem, hogy mi történt ez idő alatt, de azért megpróbálok pár dolgot felidézni. Repüljünk kicsit vissza 2013-ra.

A szalagavató utáni rövid kis hét elég kevés történést tartogatott. Azon a héten mindenki hulla volt, ami nem is csoda, hiszen előző héten eléggé kifárasztottuk magunkat, de erre nem térek vissza, mert már kifejtettem az előző bejegyzésben. Arra már nem emlékszem, hogy írtunk-e valamiből dolgozatot, de ha írtunk is, akkor biztos nem sikerült jól. A hét elején még úgy volt, hogy dec. 21-én, azaz szombaton is be kell menni az iskolába, kemény 3-4 órára, ami osztálykarácsonyozással telt volna. Mi, bérletesek (mert én is bérlettel járok, de csak pénteken és vasárnap) beszéltünk az igazgatóval, hogy ne kelljen bemenni, mert a félhavi bérletek csak 20-ig érvényesek. Igazából csak annyi lett volna, hogy a mi osztályunk bérleteseinek ne kelljen bemenni, de végül az igazgató annyit mondott, hogy „Nem vagyok semmi jó elrontója.”, és elengedte az egész gimnáziumot – ami jelen esetben kemény 3 osztályt takar. Szóval pénteken hazajöttem, és megkezdődött a szünet.

Hónapokig csak erre készültünk, és mégis a legrosszabbra számítottunk. Ezek ellenére szerintem ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Az amúgy rövidnek, maximum 1-1,5 órásnak gondolt szalagavató 2,5 órás lett, de hihetetlenül gyorsan elszállt. Furcsa lesz már, hogy nem lesz több próba, fájós lábbal utazás, kifogás, hogy miért nem tanultunk, hiszti. És persze nem lesz több várakozás - legalábbis szalagavatós.

A szalagavató előtti napokban senki sem izgult túlzottan, de aznap mindenki megremegett kicsit. Én főleg azért, mert - a lámpalázam ellenére - teljes mértékben kivettem a részem a szalagavatóból: zászlóvivő(-kísérő) voltam /vagyok/, a műsorunkban szerepeltem, mindenben táncoltam, és ezek mellett, bár itt tiltakoztam, mert 5 perccel az esemény előtt közölték, hogy ezt nekem kell, én köszöntem meg mindenki előtt az osztály nevében a tánctanároknak a felkészítést.

Tegnap reggel korán keltem, mert a 8:57-es busszal indultam Jánoshalmára, a cserediákunk búcsúbulijára. Vagyis... Búcsúpizzázás. Bár a buli eredetileg egykor kezdődött (volna), én délelőtt 11-kor értem oda. Lényegében én voltam így az első vendég.
Természetesen üres kézzel nem állíthattam oda, így vittem C.-nek egy kalocsai mintás csészét. Szerintem egy külföldi számára ez egy megfelelő ajándék, és így legalább lesz tőlem egy emléke. :) Amint megérkeztem, oda is adtam neki.
1 körül elkezdtük elkészíteni a pizzákat, közös erővel. Én a sajtot reszeltem, aztán pedig a krémet és a sonkát pakoltam rá a pizzákra. Sokáig úgy tűnt, hogy egyedül én megyek el a bulira, de aztán szépen lassan még jöttek páran. (5-en)
Ettünk, beszélgettünk, körülbelül fél7-ig. Az aznapi utolsó buszom fél5-kor indult el, szóval én ott is aludtam, ma reggel jöttem haza, a 3/4 8-as busszal.