Szeretek gondolatban elkalandozni néha. Nosztalgiázni. Olyan emberekre gondolni, akik most mellettem vannak, vagy akik valamikor mellettem voltak. Az utóbbi néha kicsit elszomorít. Amikor belegondolok, hogy valakivel anno napi szinten beszéltünk, mindent tudtunk egymásról... és megnyitva mondjuk egy facebook chatablakot rájövök, hogy igazából már több, mint 5 éve nem beszéltem az illetővel annál többet, hogy a születésnapokon felköszöntöttük egymást. Már amikor. Mert azt sem mindig. És néha elgondolkodom: vajon miért szakadt meg a kapcsolat? Miért van az, hogy egyre kevesebbet írtunk egymásnak addig-addig, hogy a végén több évig egymás tájára sem nézünk. Tény, hogy a közösségi oldalak alapján még így is nagyjából tudjuk egymásról, hogy merre jár, mit csinál a másik... de akkor sem igazán értem.

A szomorúbb része, hogy általában én vagyok az, aki az utolsó beszélgetéseket kezdeményezte. És én vagyok az, aki a végén feladta. Mert láttam, hogy már csak én próbálkozom. De azért van olyan, akire a mai napig gondolok, és eltöprengek, milyen jó is volt anno hajnalig beszélgetni - akár írásban, akár telefonon, nem ritkán videotelefonálni. Hiányoznak ezek az idők. Persze anno könnyebb volt, nem volt ennyi dolgom nekem sem, nekik sem. Ez viszont nem jelenti azt, hogy már egyáltalán nem kell beszélni, nem? Néha jó lenne...

Van olyan, hogy elgondolkodom: ráírjak? Megkérdezzem, hogy van, mit csinál? De van bennem egy hang, ami azt mondja, hogy ha beszélni akarna, ő maga írna rám. Talán eszébe sem jutok már. Talán azt sem tudja, ki vagyok. Lehet, hogy már a régi beszélgetéseket is törölte. Ki tudja. Tény, én jobban kötődök általában az emberekhez, mint ők hozzám. És sokszor csalódom, mert én valahogy közelebb érzem magam az illetőhöz, mint fordítva. Emiatt is lehet ez, hogy ők már nem keresnek. Nem tudom, talán sosem fogom megtudni.

Néha persze van, hogy valakinek az eszébe jutok és valamilyen formában jelzi. Az ilyeneknek nagyon tudok örülni. De szerintem ezzel nem vagyok egyedül. És persze néha én is úgy vagyok vele, hogy valakire ráírok, mert érdekel, mi van vele. Ilyen esetben volt már olyan, hogy azt éreztem: zavarok. Nem akar beszélgetni. Próbál lerázni. Röviden válaszol, nem kérdez. És ilyenkor csalódott vagyok... de hát mit tud tenni az ember, nem? :) 

Ilyen késői órában, zuhanyzás közben elmélkedős kedvemben lettem, és úgy döntöttem, hogy leírom a gondolataimat... Gondolkodtál már rajta, hogy mi miért történik? Én rengeteget. Persze az okok csak később derülnek ki, de például én eléggé meg vagyok győződve róla, hogy minden egyes embernek, akit megismerek, aki kiemelkedik a tömegből, akihez már az első pillanatban sem semlegesen állok hozzá (legyen ez pozitív vagy negatív), valamilyen szerepe van a jövőmben. Persze egy idő után ez megfakulhat, hiszen a sorsunkat bizonyos szinten mégiscsak mi irányítjuk. De a jelek... a jelek igenis ott vannak.

Mint például amikor valami azt súgta, hogy igenis nekem a tesóimat kell követnem a jánoshalmi gimibe... amikor ott bezárt a kollégium.. minden piszkálódás, amin végül felülkerekedtem, és erősebbé tettek. De például a némettanárom is, és szerintem ilyen nem gyakran van, belement abba, hogy igenis felhúzza a németemet B2 szintre, és egy évig heti két alkalommal csak nekem tartott emelt szintű németórát ingyen és bérmentve, rendesen iskolai keretek között. És meggyőzött, amikor fel akartam adni, és én is meggyőztem, amikor majdnem lemondott rólam. Vagy amikor hirtelen felvettem a kapcsolatot egy volt osztálytársammal, minden ok nélkül, majd annyit mesélt a Dunaújvárosi Egyetemről (akkor még Dunaújvárosi Főiskola), hogy végül én is ott kötöttem ki. (Bár ebben szerepe volt annak is, hogy bátyám is ott tanult.)
Pedig annyira máshova akartam menni, de valahogy minden másról kiderült, hogy költséges, vagy nagyon nehéz... pedig az Erasmus lebegett a szemem előtt, ahova felsőoktatási szakképzésről akkor még nem lehetett jelentkezni, de én mégis arra mentem. Láss csodát, épp aznap reggel tették lehetővé, amikor bementem érdeklődni. Érted már?

Kijutottam, teljesült a vágyam, megláttam, hogy minden mennyivel jobb. Pont kijöttem az ösztöndíjból, ami szerintem nem sokszor fordul elő - de persze a jelekre figyeltem itt is... Angliában nem fogadtak volna, Spanyolországban nem volt gazdaságinformatika... A két német intézmény közül pedig az jött le, amikor érdeklődtem, hogy a mittweidai iskolát jobban preferálják.

Hm, hogyan is foglalhatnám össze egyszerűen az elmúlt időszakot. Eléggé hullámzóan telt. Legutóbbi mesélős bejegyzésemben ugye említettem, hogy egy héttel előtte nyelvvizsgáztam. Ezúttal 72%-os eredménnyel sikerült is szereznem egy felsőfokú (C1) nyelvvizsgát, ami elegendő ahhoz, hogy bekerülhessek egy osztrák egyetemre. ^^
Kb 1,5 hete nagynehezen fel is jutottam Budapestre, hogy elhozzam a bizonyítványt, de azt valahogy elfelejtették az eredeti emailben közölni, hogy az államilag elfogadott magyar nyelvű bizonyítványra még várni kell, amiért végül a héten lehet menni. Pénteken buszozhatok fel újra.. juhú.

Szintén említettem a záróvizsgát, amire inkább nem szeretnék kitérni. :) Legalább a szakdolgozatomnak jó lett az eredménye, aminek örülök, hiszen 2 félév alatt sikerült nagynehezen összehozni valamit, ami használható és értékelhető is lett. ^^ Félsiker.

Hogy mivel töltöm a nyaram? Jelenleg átmenetileg egy dohányboltban helyettesítek valakit, ami annyit takar, hogy néhány hétig heti 3-4 napot bejárok, korán kelve, egész nap. Fárasztó tud ám lenni. Emellett éppen Ausztriában keresek munkát a nyárra, amiből majd az első 1-2 hónapban el tudok lenni az egyetemen: nyáron összeszedném a koli árát és még mellette abból a pénzből élni is tudnék egy ideig. Csaj jöjjön össze valami.

Szeretnék többet írni. Szeretnék hosszabb bejegyzéseket és gyakrabban kirakni. De nem megy. Nincs időm, nincs miről írnom.. :\

Múltkor átfutottam a blogot és rájöttem, hogy igazából rólam úgy alapjáraton sok dolog nincs fent - vagy ha van is, nagyon kevés. Néha pedig a bejegyzéseim félrevezetőek. Persze, hogy csak arról írok, amikor éppen valakivel valahol vagyok: egy buli, egy utazás. De ilyen lennék én mindig? Áh, dehogy. Csak én alapjáraton egy halál unalmas embernek tartom magam. Éppen ezért nem is menne nekem napi szinten a blogolás. Minden nap írjam le ugyanazt? Felesleges. Nem akarok senkit untatni, elüldözni. Feleslegesen nem szeretném koptatni a billentyűket a laptopon.

Az egy tény, hogy magát az Erasmust én ilyennek éltem meg. Bulisnak, utazósnak, szórakozósnak. Nekem így maradt meg, annak ellenére, hogy sokkal inkább szólt a tanulásról, arról, hogy hogy tudom beosztani az ösztöndíjat, hogy kihúzzam a félév végéig anélkül, hogy ki kelljen pótolnom - hozzáteszem, ez a második félévben olyan jól sikerült, hogy úgy jöttem haza, hogy még maradt is belőle. Lényegtelen. Ez a bejegyzés nem erről fog szólni.

Leírhatnék most mindent. Lehet meg is teszem, nem döntöttem még el. Mindegy, elkezdem valahogy, meglátom mi lesz a vége.

• Alapjáraton eléggé visszahúzódó vagyok. Szeretek egyedül lenni - persze csak akkor, ha úgy érzem, hogy ez az én döntésem volt. Ha azért vagyok egyedül, mert mondjuk mindenki elvan egy társasággal, amibe én nem tartozom bele, akkor kifejezetten rosszul élem meg a dolgot.
• Szeretem meghallgatni mások problémáját, segíteni viszont ritkán tudok. Tanácsadásban nem vagyok jó, viszont ha egy váll kell, amin egy barát ki akarja sírni magát, én ott vagyok.
• Megkaptam már, hogy én egy érzéketlen ember vagyok. Én nem így gondolom. Tény, ritkán mutatom ki az érzéseimet, de képes vagyok mások problémája miatt, amikhez - és néha AKIKHEZ - nekem semmi közöm, napokig lesújtva érezni magam.

(A folytatáshoz olvass tovább)

Hm, elég régen sikerült utoljára írnom valamit. Kicsit érdekesen jött ki, hogy utoljára pont a kórházból blogoltam. Nyugi, túléltem, kihevertem, szerintem még életemben nem sikerült úgy kialudnom magam mint akkor (lehet vissza kellene menni... hm).

Az utolsó bejegyzés még az Erasmus blogban [klikk] volt, tavaly április végefelé. Azóta elég sok dolog történt: vége lett az Erasmusnak, sajnos. A mai napig visszasírom, nagyon hiányzik az az élet, az egyetem, a barátok, a környezet. Úgy minden. Nem nagyon tudom magam túltenni a dolgon. 

Amióta itthon vagyok, folyamatosan az egyetemmel foglalkozom. Hazajöttem, és 1,5 hét múlva elkezdtem a 14 hetes gyakorlatomat, amit kis szünetekkel megszakítva december elejéig csináltam. Közben elkezdtem írni a szakdolgozatot, amit - mivel későn sikerült nekiállnom - csak jelen félévben, május elején sikerült befejeznem, beköttetnem és leadnom. Decemberben néhány napra meglátogattam a legjobb barátomat Grazban (hiszen ő osztrák).

Egyszer még ősszel megcsináltam a Test Deutsch als Fremdsprache (röv. TestDaF) nevezetű német nyelvvizsgát, ami kifejezetten arra van, hogy ezzel német és osztrák iskolákba felvesznek, amennyiben jól teljesít az ember - sajnos a szóbeli elég... khm... érdekesen alakult, így éppen nem sikerült elérnem a kívánt szintet, így ezzel egy szimpatikus osztrák egyetemre sajnos nem kerülhetek be. Éppen ezért múlthéten ismét nekifutottam, ám ezúttal a Goethe-Zertifikat C1 szintű nyelvvizsgát csináltam, mert lehet, hogy az írásbeli valamivel nehezebb (szélesebb körben fordulnak elő témák, hiszen a TestDaF nagyrészt iskolához bizonyos szinten köthető szövegeket, szituációkat hoz fel), viszont a szóbeli vizsga menete sokkal könnyebb. Az eredményre még 1,5-2 hetet várnom kell, de reménykedem a legjobbakban.

Jelenleg a záróvizsgára készülök, ami június 12-én lesz, és nagyon nem könnyítik meg a dolgunkat, hiszen a 3 részből jelenleg egyetlen olyan van, amire tényleg tudunk készülni is. Na majd az utolsó pillanatokban.

Az utóbbi napokban gondolkodtam rajta, hogy mondjuk le kellene cserélni a designt, meg újra el kellene kezdeni blogolni. Utóbbira most sikerült rávennem magam, előbbire viszont most nincs lélekerőm, pedig ha nem is egy nap alatt, de azért valahogy beosztva egy kicsit le is köthetném magam, kicsit elterelném a dolgolataimat, de... Na mindegy, majd a vizsga után lehet több kedvem lesz.

Van még itt amúgy valaki? A statisztika szerint néhány ember még feljár, de... hát, kíváncsi vagyok. :D Van kérdés?