Szeretek gondolatban elkalandozni néha. Nosztalgiázni. Olyan emberekre gondolni, akik most mellettem vannak, vagy akik valamikor mellettem voltak. Az utóbbi néha kicsit elszomorít. Amikor belegondolok, hogy valakivel anno napi szinten beszéltünk, mindent tudtunk egymásról... és megnyitva mondjuk egy facebook chatablakot rájövök, hogy igazából már több, mint 5 éve nem beszéltem az illetővel annál többet, hogy a születésnapokon felköszöntöttük egymást. Már amikor. Mert azt sem mindig. És néha elgondolkodom: vajon miért szakadt meg a kapcsolat? Miért van az, hogy egyre kevesebbet írtunk egymásnak addig-addig, hogy a végén több évig egymás tájára sem nézünk. Tény, hogy a közösségi oldalak alapján még így is nagyjából tudjuk egymásról, hogy merre jár, mit csinál a másik... de akkor sem igazán értem.

A szomorúbb része, hogy általában én vagyok az, aki az utolsó beszélgetéseket kezdeményezte. És én vagyok az, aki a végén feladta. Mert láttam, hogy már csak én próbálkozom. De azért van olyan, akire a mai napig gondolok, és eltöprengek, milyen jó is volt anno hajnalig beszélgetni - akár írásban, akár telefonon, nem ritkán videotelefonálni. Hiányoznak ezek az idők. Persze anno könnyebb volt, nem volt ennyi dolgom nekem sem, nekik sem. Ez viszont nem jelenti azt, hogy már egyáltalán nem kell beszélni, nem? Néha jó lenne...

Van olyan, hogy elgondolkodom: ráírjak? Megkérdezzem, hogy van, mit csinál? De van bennem egy hang, ami azt mondja, hogy ha beszélni akarna, ő maga írna rám. Talán eszébe sem jutok már. Talán azt sem tudja, ki vagyok. Lehet, hogy már a régi beszélgetéseket is törölte. Ki tudja. Tény, én jobban kötődök általában az emberekhez, mint ők hozzám. És sokszor csalódom, mert én valahogy közelebb érzem magam az illetőhöz, mint fordítva. Emiatt is lehet ez, hogy ők már nem keresnek. Nem tudom, talán sosem fogom megtudni.

Néha persze van, hogy valakinek az eszébe jutok és valamilyen formában jelzi. Az ilyeneknek nagyon tudok örülni. De szerintem ezzel nem vagyok egyedül. És persze néha én is úgy vagyok vele, hogy valakire ráírok, mert érdekel, mi van vele. Ilyen esetben volt már olyan, hogy azt éreztem: zavarok. Nem akar beszélgetni. Próbál lerázni. Röviden válaszol, nem kérdez. És ilyenkor csalódott vagyok... de hát mit tud tenni az ember, nem? :)