Ilyen késői órában, zuhanyzás közben elmélkedős kedvemben lettem, és úgy döntöttem, hogy leírom a gondolataimat... Gondolkodtál már rajta, hogy mi miért történik? Én rengeteget. Persze az okok csak később derülnek ki, de például én eléggé meg vagyok győződve róla, hogy minden egyes embernek, akit megismerek, aki kiemelkedik a tömegből, akihez már az első pillanatban sem semlegesen állok hozzá (legyen ez pozitív vagy negatív), valamilyen szerepe van a jövőmben. Persze egy idő után ez megfakulhat, hiszen a sorsunkat bizonyos szinten mégiscsak mi irányítjuk. De a jelek... a jelek igenis ott vannak.

Mint például amikor valami azt súgta, hogy igenis nekem a tesóimat kell követnem a jánoshalmi gimibe... amikor ott bezárt a kollégium.. minden piszkálódás, amin végül felülkerekedtem, és erősebbé tettek. De például a némettanárom is, és szerintem ilyen nem gyakran van, belement abba, hogy igenis felhúzza a németemet B2 szintre, és egy évig heti két alkalommal csak nekem tartott emelt szintű németórát ingyen és bérmentve, rendesen iskolai keretek között. És meggyőzött, amikor fel akartam adni, és én is meggyőztem, amikor majdnem lemondott rólam. Vagy amikor hirtelen felvettem a kapcsolatot egy volt osztálytársammal, minden ok nélkül, majd annyit mesélt a Dunaújvárosi Egyetemről (akkor még Dunaújvárosi Főiskola), hogy végül én is ott kötöttem ki. (Bár ebben szerepe volt annak is, hogy bátyám is ott tanult.)
Pedig annyira máshova akartam menni, de valahogy minden másról kiderült, hogy költséges, vagy nagyon nehéz... pedig az Erasmus lebegett a szemem előtt, ahova felsőoktatási szakképzésről akkor még nem lehetett jelentkezni, de én mégis arra mentem. Láss csodát, épp aznap reggel tették lehetővé, amikor bementem érdeklődni. Érted már?

Kijutottam, teljesült a vágyam, megláttam, hogy minden mennyivel jobb. Pont kijöttem az ösztöndíjból, ami szerintem nem sokszor fordul elő - de persze a jelekre figyeltem itt is... Angliában nem fogadtak volna, Spanyolországban nem volt gazdaságinformatika... A két német intézmény közül pedig az jött le, amikor érdeklődtem, hogy a mittweidai iskolát jobban preferálják.

Rengeteg embert megismertem, nemzetközi társaság. Színes egyéniségek, származás, nem, kor, vallás, hatalmas különbségek, de valahogy senkit sem érdekelt. Megláttam, hogy igenis az egyént kell nézni, nem pedig azt, hogy ki mibe született bele.

Közben persze megismertem azt az embert, aki a mai napig az egyik legjobb barátom. Aki segítsége nélkül nem sikerült volna a német nyelvvizsgám, de talán Németországban is nehezen boldogultam volna, pedig akkor még nem is találkoztunk személyesen. Igen ám, egy internetes levelezőtárs-keresőn ismertem meg, rámírt, bemutatkozott, felajánlotta a segítségét. A profilja majdnem üres volt, nem voltak képek, ráadásul kamu nevet- és egyéb adatokat adott meg... És ez a bemutatkozásánál le is jött, de valahogy mégis: éreztem, hogy szerepe van az életemben. Más volt, mint a többiek. És lám, itt vagyunk, 2,5 évvel a megismerkedésünk után, egy városban élve (oké, most pont nem, mert Portugáliában van Eramuson, de jövő szerdán már jön is vissza). Itt, a városban, ahol éppenséggel pont van egy egyetem azzal a szakkal, ami engem érdekel. Egy város, ami nem is túl nagy, nem is túl kicsi. Pont jó.

Persze ahhoz, hogy ide eljussak, kellett más is. Persze, egy másik személyről is szót ejthetek, a másik legjobb barátomról (amúgy három van, abból egy magyar és kettő osztrák, jelenleg az utóbbi kettőről beszélek... bár a magyarnak is van ám szerepe, de jelen pillanatban.), aki szintén ebben a városban tanul. Ugyanott ismertem meg, több, mint egy éve, és az első tanítási napon találkoztunk először. És bármilyen hullámzó is volt az elmúlt fél évben a kapcsolatunk, igenis azok egyike, akire bármikor számíthatok.

De most éppen nem személyre gondoltam az előbb, amikor a "mást" emlegettem. Ugyebár tavaly nyelvvizsgáztam májusban, júniusban pedig volt egy záróvizsgám, ami nem sikerült. A záróvizsga utáni napon kezdtem el dolgozni egy dohányboltban, ami spontán jött, kerestek valakit, én pedig otthon voltam. Persze napi bejelentés, hogy amint tudok, léphessek. Az első munkanaponom megtudtam, hogy a nyelvvizsgám sikerült. Nem sokra rá pedig elkezdtem Ausztriában munkát keresni, amit nővérem támogatásával sikerült is összehozni. Kereken egy hónapot dolgoztam a dohányboltban, majd kijutottam, egy hotel recepciósaként. Pont annyi pénz kellett, hogy kijussak és eléljek az első fizetésemig, amit a dohányboltban összeszedtem. Hát nem fura?

Szóval kijutottam egy osztrák hotelba, recepciósnak. Ott szintén megismertem embereket, de a legkiemelkedőbb egy olyan recepcióstársam volt, akinek a mai napig köszönhetek sok dolgot. Meglepő, hm? A recepciós munkám a próbaidő végén, azaz egy hónap után végetért. Igen, pont egy hónapig voltam ott. Érdekes, hogy azon a héten hétfőn adtam le az egyetemre a jelentkezésemet, amely hét szerdáján a főnököm közölte, hogy péntekig maradhatok. Pedig nem tudott róla senki. Nem találtam fuvart, így úgy döntöttem: Grazon keresztül megyek haza, találkozom a legjobb barátommal, és beadom néhány helyre az önéletrajzom. Amit ugyebár a hotelben ki is tudtam nyomtatni. Érdekes véletlenek, hogy pont egy olyan McDonald's-ba vettek fel, ahol a munkatársak családiasan kijönnek egymással. És persze az is érdekes, hogy.... Amíg otthon voltam, pont megérkezett a papír, hogy felvettek az egyetember. Véletlenül pont volt egy magyar lány egy olcsó kollégiumba, ahol a kérdésemre, hogy van-e szabad hely, már szerződést küldtek, amit csak alá kellett írnom. Olyan sürgősen kellett költöznöm, hogy szeptember 1-jére mindennek meg kellett lennie. Ez az egész 1,5 hét alatt zajlott le. Beköltöztem, bejelentkeztem, bank, Mekis szerződés... És a beköltözésem után nézány nappal már kezdtem is.

Persze a hotelos munkával megszerzett pénzből, saját zsebből tudtam mindent megoldani. Hazamenni, visszajönni, beköltözni, kaució, bérleti díj, és egy hónapig megéltem. És véletlenül a munkahelyemen pont van egy magyar, akivel közös óráim is vannak... és bár segített a beiratkozásnál, ezt, hogy közösen is vannak tárgyaink, az első napon tudtuk meg, amikor kiszúrtam a tömegben és odaköszöntem. Véletlenek, hm?

És a másik érdekes, hogy már akkor kiszúrtam még valakit, akit nem ismertem, de mégis tudtam, hogy előbb-utóbb megismerem... kb 3 hét után tudtam meg, hogy szintén magyar, ráadásul egy szakon vagyunk, a lakótársa pedig egy másik magyar, aki a munkatársammal van egy szakon. Programozáson tavaly a random választott csoportomban szintén volt mégegy magyar, valamint ebben a félévben még egy másikkal is megismerkedtünk, akivel az első találkozáskor pont azt beszéltük, hogy tuti találkoztunk már, mert rohadt ismerősek vagyunk egymásnak. 

És persze egy mellékág: amikor januárban otthon voltam záróvizsgázni, megismertem valakit, akivel aztán másfél hónapig, gyakorlatilag Valentin-naptól húsvétig együtt voltunk. Hogy ez nekem kellett, vagy neki, nem tudom. De valami megfogott benne elsőre, és persze bennem is őt. Nemhiába kezdtünk el beszélgetni, és nemhiába éreztük mind a ketten, hogy - bár mind a ketten a távkapcsolatok ellen vagyunk, igenis megpróbáljuk. Neki kellett valaki, aki miatt újra tud bízni, nekem pedig valaki, aki reményt ad. És bár nem volt hosszútávú a dolog, igen is úgy gondolom: ennek így kellett történnie.

Mert minden okkal történik!