Múltkor átfutottam a blogot és rájöttem, hogy igazából rólam úgy alapjáraton sok dolog nincs fent - vagy ha van is, nagyon kevés. Néha pedig a bejegyzéseim félrevezetőek. Persze, hogy csak arról írok, amikor éppen valakivel valahol vagyok: egy buli, egy utazás. De ilyen lennék én mindig? Áh, dehogy. Csak én alapjáraton egy halál unalmas embernek tartom magam. Éppen ezért nem is menne nekem napi szinten a blogolás. Minden nap írjam le ugyanazt? Felesleges. Nem akarok senkit untatni, elüldözni. Feleslegesen nem szeretném koptatni a billentyűket a laptopon.

Az egy tény, hogy magát az Erasmust én ilyennek éltem meg. Bulisnak, utazósnak, szórakozósnak. Nekem így maradt meg, annak ellenére, hogy sokkal inkább szólt a tanulásról, arról, hogy hogy tudom beosztani az ösztöndíjat, hogy kihúzzam a félév végéig anélkül, hogy ki kelljen pótolnom - hozzáteszem, ez a második félévben olyan jól sikerült, hogy úgy jöttem haza, hogy még maradt is belőle. Lényegtelen. Ez a bejegyzés nem erről fog szólni.

Leírhatnék most mindent. Lehet meg is teszem, nem döntöttem még el. Mindegy, elkezdem valahogy, meglátom mi lesz a vége.

• Alapjáraton eléggé visszahúzódó vagyok. Szeretek egyedül lenni - persze csak akkor, ha úgy érzem, hogy ez az én döntésem volt. Ha azért vagyok egyedül, mert mondjuk mindenki elvan egy társasággal, amibe én nem tartozom bele, akkor kifejezetten rosszul élem meg a dolgot.
• Szeretem meghallgatni mások problémáját, segíteni viszont ritkán tudok. Tanácsadásban nem vagyok jó, viszont ha egy váll kell, amin egy barát ki akarja sírni magát, én ott vagyok.
• Megkaptam már, hogy én egy érzéketlen ember vagyok. Én nem így gondolom. Tény, ritkán mutatom ki az érzéseimet, de képes vagyok mások problémája miatt, amikhez - és néha AKIKHEZ - nekem semmi közöm, napokig lesújtva érezni magam.

(A folytatáshoz olvass tovább)

• Mint említettem, visszahúzódó vagyok. Viszont nagyon igyekszem leplezni, vagy inkább tenni ellene. Néha muszáj. Amikor elkezdtem az egyetemet, vagy amikor kimentem Németországba, igenis kénytelen voltam ezen felülemelkedni, és némi hamis önbizalommal kiállni emberek elé, bemutatkozni és elkezdeni beszélgetni. Meglepően jól sikerül általában.
• Mindehhez viszont nekem 2 lehetséges opcióra van szükségem: alkohol és/vagy sok lelki felkészülés. Ha az egyik megvan, a másik nem kell. Tehát: ha valaki odajön hozzám, elkezd velem beszélgetni, én abszolút nyitott vagyok. Ha viszont én látok valakit, aki szimpatikus, sőt, lehet ő is egyedül ül, mert nem mer senki felé nyitni, nekem kell legalább 10 perc, de lehet, hogy több, hogy oda merjek menni beszélgetni. És eközben is rá vagyok feszülve arra, hogy vajon mit fog gondolni. Kellemetlen.
• Fel vagyok regisztrálva egy külföldi levelezőtárs-kereső oldalra (Interpals), ahol az előbbi helyzet szintén jelen van. Pedig ott aztán tényleg nincs mit veszíteni. 
• Ha neten valamilyen formában mégis meglépek egy ilyet, és látom, hogy az, akinek írtam, elérhető, és vagy nem nyitja meg az üzenetem, vagy esetleg mégis, de sokáig nem válaszol, képes vagyok személyes sértésnek venni. Tisztában vagyok, hogy talán csak nincs ideje, de mégis. Ennek nem ritkán hangot is adok. Hogy miért? Ha én ráveszem magam arra, hogy számomra kellemetlen helyzetbe hozom magam, arra jó indokom van. És ha ezt valaki ltszólag nem értékeli, hiába nem ismer, csalódásnak élem meg. Persze ilyenkor általában kiderül, hogy mondjuk tényleg nem látta, vagy tényleg nem volt ideje, nekem pedig bűntudatom van.
• Úgy tartom, hogy annak, ha valakit megismerek oka van. Persze nem mindenkinél, csak azoknál, akikre valamiért felfigyelek. Valami megfog, és ezt nem szoktam hagyni eltűnni. Ha viszont ezt nem érzem, nagyon nehéz elérni azt, hogy ne viselkedjek semlegesen az emberrel. Ritkán vannak véletlenek, és ha valaki felkelti az érdeklődésemet, igyekszem megadni az esélyt arra, hogy megtudjam, mi a szerepe az életemben.
• Az előbb említett kategóriába tartozó embereknek valamit nagyon rosszul kell csinálnia, hogy komolyabban meg tudjak rájuk haragudni. Eddig egy embernek sikerült elérnie, de valahogy ő is mindig visszakerül a képbe - valamikor csak néhány napra, valamikor hosszabb időre, változó.

Hm, most így hirtelen ennyi, talán lesz még ilyen jellegű bejegyzés valamikor, meglátom. :D

Egyébként jövő hétfőn záróvizsgázom, és fogalmam sincs miért írkálok bejegyzéseket ahelyett, hogy tanulnék... Valamiért mindig ilyenkor száll meg az ihlet.